„Néhány hete amikor rendőrség kulturális tanácsadója kikérte a véleményemet, elmondtam neki is, hogy szerintem el kéne engedni ezt az egész kötelező hidzsáb témát. Semmi értelme. Akik nem hű muszlimok, azok inkább ne is hordják, mert így csak bemocskolják a hidzsáb mivoltát. Mi értelme rákényszeríteni az emberekre, akik aztán el kezdik utálni, miközben nem is értik a hidzsáb jelentőségét. A hidzsáb a (lelki) tisztaság jelképe, aki ebben nem hisz, annak felesleges hordania.”
„És erre mit mondott?” - kérdeztem csodálkozva.
„Azt, hogy egyetért velem, de nem tud mit tenni, mert az Iszlám Köztársaságban törvény írja elő.”
Épp a Tajrish bazárhoz igyekeztem, mikor elém állt egy homlokig bebugyolált, de kifejezetten széparcú rendőrnő.
„Üdvözlöm. Kérem az okmányait. Hidzsáb helytelen viselete miatt meg kell, hogy büntessem.”
Kissé nyugtalanul, de átnyújtottam az irataimat.
„Ó, Ön külföldi? Elnézést. További szép napot!” - szabadon távozhattam.
„Tessék, itt egy sapka. Ebben kényelmesebb lesz túrázni, mint hidzsábban.”
„Köszi, de ez nem szabálytalan?”
„Barbara, nézz körül. Melyik lányon látsz itt hidzsábot? Délen vagyunk, senkit sem érdekel. Legyen egy sál a táskádban, ha faluban járnánk, de akkor is csak szükség esetén.”
Meghökkenve, de követtem az ismerősöm utasítását, hiszen mégis ki akarna kilógni a sorból? Egyszer kell, egyszer nem... Ki tudja ezt követni!
Épp zenét hallgattam, mikor láttam, hogy a tükörből integet nekem a sofőr. Kivettem a fülest, hogy meghallgassam, mit szeretne...
„Hölgyem, bocsásson meg, hogy ezt kell kérnem Öntől, de megigazítaná kérem a hidzsábját?”
„Természetesen, bocsánat. Lecsúszott, és nem figyeltem”
„Köszönöm. Egyébként én se értek egyet ezzel az egésszel, de már múltkor is megbüntettek, mert az utason nem volt rajta. Egy ismerősömmel ugyancsak megesett, de ott az utas nem volt hajlandó együttműködni, ezért kénytelen volt őt kirakni. A hölgy ezután a Snapp-nél (iráni Über/Bolt) panaszt tett, akik ezért felfüggesztették a sofőrt. Szegényt nagyon sajnálom. Egy ilyen büntetés gyakorlatilag a napi bevételünk felét elviszi, mégis mi mást tehetnénk!”
Megérkeztünk Qom városába, Fatemeh Masoume sírjához, aki a nyolcadik imámnak (Imam Reza) volt a lánytestvére, emiatt Mashhad után (Imam Reza sírja), ez az ország második legszentebb helye, egyben a siíta iszlám szellemi központja. Egyetem által szervezett út volt, ahová a képzésünk koordinátora is elkísért minket.
„Lányok, itt az imahely látogatásához nem elég a hidzsáb, hanem csadort (teljes testet eltakaró lebernyeg) kell viselni. Aki hozott magával, az vegye fel. Akinek nincs, a bejáratnál tudod kölcsönözni.”
„Fú Barbara, ki fogsz nevetni, de állati jól áll neked ez a csador!” - Mondta közös barátunk, Ali
„Na ne már! Mégis miért?”
„Sejtelmes. Nem tudom mi van alatta. Olyan, mint egy gyöngy a kagylóban. Felcsigázza az embert. Férfiként ez nagyon izgalmas.”
Hát ez teljesen flúgos! - gondoltam magamban.
Fatima csak kuncogott mellettem. Amikor morcosan kérdőre vontam, csak ennyit mondott mosolyogva:
„Most már talán érted, hogy miért döntöttem a csador viselése mellett.”
„Somaya, Te miért döntöttél a csador viselése mellett? Édesanyád nem visel, ezért merült fel bennem.”
„Tudod Barbara, ebben az országban – akárcsak máshol is – be kell bizonyítanod, hogy elkötelezett híve vagy a politikai vezetésnek. Ahhoz, hogy a ranglétrán feljebb tudjak jutni, ez az öltözet amolyan íratlan előfeltétele. Ugyancsak ezért láthatsz engem külföldön is hidzsábban. Képzeld el, ha valaki fényképet készítene rólam anélkül. Otthon ellehetetlenítenének engem a karrieremben.”
„Olga, te hol csináltattad az egyetem által kért hivatalos fényképedet?”
„Gyere, elkísérlek.”
Az egyetem kapujában fogtunk egy vonaltaxit (megadott útvonalon mennek, fix tarifával, maximum 4 utas fér el, és útközben bárhol ki lehet szállni), amivel lerobogtunk az Enghelab (forradalom) térig. Mivel ekkor még a perzsa nyelvtudásom a túléléshez se volt elég, ezért az orosz csoporttársammal, Olgával, gyakorlatilag elválaszthatatlanok lettünk. Ő kollégiumban lakott, ami az alagsori fürdőszobáival, négy fős szoba plusz egy búgó hűtő kialakításával, és az időnként felbukkanó csótányok kilakoltatásával nem volt a legfelemelőbb környezet. Éppen ezért hamar felajánlottam neki, hogy amikor úgy érzi, nálam is meghúzhatja magát. Olga ezt nagyra értékelte, és rövidesen hatalmas önbizalommal, mint ahogy vak vezet világtalant, vágtunk bele a teheráni hétköznapokba.
Így történt tehát, hogy megérkeztünk egy kis fotóstúdióba, ahonnan egy szűk csigalépcsőn vezetett tovább az utam egy ugyancsak szűk, sötét szobába. Ott különböző kellékekkel, és profi stúdióhoz illő felszereléssel. Késő nyári idő volt, ezért egy könnyű, fehér alapon virágos sálat használtam, mint hidzsáb, amit szokás szerint csak lazán lógott rajtam. Már ott ültem, a fényképezőgéppel farkasszemet nézve, amikor felkaptatott a fényképész hölgy. Ekkor megkérdezte Olgát, hogy milyen célból lesz a kép. Mondta, hogy hivatalos iratokhoz. „Hát ez így nagyon nem lesz jó” – jelentette ki mérgelődve a hölgy. Rövid gondolkodás után egyszercsak lekapta Olga fejéről a sötétbarna hidzsábot, majd azt szépen, iszlámkonform módon a fejemre eszkábálta.
Ekkor értettem meg, hogy ami az utcán elfogadott viselet, az hivatalos okiratban semmiképp sem. Igaz ez a férfiakra is, akik okmányokhoz készült felvételen nem viselhetnek nyakkendőt.
A fenti rövid sztorik pillanatképei annak, hogy adott helyzetben milyen jelentőséggel és értelemmel bír egy egyszerű ruhadarab, ami a valóságban a helyi politika egyik hatékony fegyvere, és egyben gumicsontja, amin az emberek folyamatosan rágódhatnak.
Sokan a nagyvilágban meglehetősen leegyszerűsítve úgy látják, hogy a hidzsáb egyenlő a nők elnyomásával. Ezt a narratívát egyébként, külföldön élő iráni „aktivisták” nyomán, sok iráni nő is magáévá tette az évek során, érvelésük viszont kimerül a demagóg válaszok ismételgetésében. A valóság viszont - a fenti példák alapján - ennél sokkal összetettebb és árnyaltabb, a véleményformálás jogát éppen ezért az olvasóra bízom.