Iránban vezetni olyan, mint a vidámparkban dodzsemezni – ölre megy”
2017-ben, amikor még turista voltam, az első kultúrsokk az utakon ért: négy sávos gyorsforgalmi út, abból az egyik leállósáv, miközben öt autó halad egymás mellett, abból az egyik tolat. Éppen emiatt, amikor kiköltöztem, az évek során a vezetést mellőztem, és több közlekedési móddal is kísérleteztem… Általában Snapp-pel (helyi Über/Bolt) jártam. Aztán egy időben, ahol lehetett, ott tömegközlekedtem vagy sétáltam. Egy időben aztán sofőrt béreltam. Kipróbáltam én már minden opciót, de valahogy az egyik se volt az igazi. Néha a testi épség, néha a pénztárca, néha pedig az idegeim bánták. Egy nap aztán úgy éreztem, hogy megvan a tuti! Kocsi kell!
Na oké, de hogyan?
Az autók árát mesterségesen az egekben tartják azzal, hogy évek óta nem engedik a külföldi importot, de előtte is csak 150 százalékos vámmal lehetett behozni. Emiatt lehet az, hogy helyi gyártású, szervókormányt, és egyéb luxust nélkülöző mozgó koporsók átszámítva 2,500,000 forintnál kezdődnek. Ha esetleg légzsákra vagy központi zárra is vágynánk, és nem feltétlenül az iráni autóipar innovációira támaszkodnánk, akkor már potom 5 millió forinttól lehet találni 3-4 éves alapfelszereltségű Renault vagy kínai gyártmányú csodákat. Ez így elég hajmeresztő, igaz? A csavar az egészben az, hogy amíg Európában (meg úgy általában a világ jelentős részén) a használtautók évről évre veszítenek az értékükből, addig Iránban ez pont fordítva van. Mivel az import be van tiltva, és a helyi gyártás nem tudja kielégíteni a belföldi keresletet, ezért még egy iráni mozgó koporsó is biztos befektetési eszköznek minősül, ami évről évre növeli az értékét. Hiába lengették be, hogy hamarosan talán megengedik 50,000 új autó importját, ez sem változtatott érdemben az autópiaci árakon. Ha ezeket a tényezőket számításba vesszük, akkor már kevésbé ijesztő a helyzet, de azért az ember fia biztosra akar menni, mielőtt kifüstölne milliókat egy olyan autóra, amit Magyarországon a harmadáért megkapna. Ennek kapcsán szültem meg azt a gondolatot, hogy akkor kéne egy kocsi 1-2 hónapra, hogy eldöntsem, valóban szükségem van-e egy vasparipára. Futottam néhány kört ismerősöknél, hátha valaki megszánna, és nekem adná az egyik kocsiját egy pár hétre, de valamiért egyikük se bízott különösebben egy külföldi vezetési készségeimben. Felháborító… Én, aki Amerikától kezdve, Törökországon át, Szaúd-Arábiáig mindenhol vezetett már. Nem tudják ezek, mit beszélnek… Na de se baj, akkor béreljünk kocsit! – gondoltam. Lelkesedésem hamar alábbhagyott, amikor rájöttem, hogy mindenhol pár millió forintnak megfelelő összegű csekket kérnek, mint letét, és a napidíj is magasabb volt, mint amit sofőr plusz autóért fizetne az ember. Ez így nevetséges, hagyjuk a fenébe – gondoltam. Amikor már feladtam volna, egy ismerősöm elküldte egy iráni cég honlapját, akik emberi léptékű letéttel, és versenyképes díjakkal operáltak. Bingó!
Hamarosan át is vettem harcostársamat: egy 2017-es Renault Sandero, ami a környékünkön Dacia márkanév alatt fut. Ebben se volt szervó, de legalább volt benne légzsák, és ráadásul automata volt. Keleti kényelem, szokták mondani… Első hétben az összes létező ismerősömnek felajánlottam, hogy oda viszem, ahová csak akarja. Lássák csak, hogy mi is az a magyar virtus! Megy ez a dodzsem, nem csak a vurstliban, hanem Teheránban is. És valóban, igaza volt kedves ismerősömnek, ó, de még mennyire is! Itt egy szabály van, a túlélés. Kocsi az nem csak jöhet bárhonnan, hanem jön is. Behajtani tilos, előzni tilos, és egyéb hasonló szabályok, mind oly sok minden Iránban, csak papíron léteznek. Kisebb koccanások miatt ki sem szállnak, ha épp annyira közel jön valaki, hogy becsapja a visszapillantó tükrödet, rá se hederíts, ha bevágna eléd maximum dudálj, úgyse érdekli… mivel csak egy szabály van, a túlélés. Azt viszont el kell ismerni, hogy elképesztő reflexeik és térlátásuk van az iráni sofőröknek. Mondjuk ez nem kifejezetten érvényes a csadort viselő hölgyekre. Őket csak kerüld el. És élj túl. Ha tudsz. Amennyiben pedig igazi Halálos iramban jellegű élményre vágysz, akkor kezdőknek Teherán déli részét ajánlom, középhaladóknak Belső-Irán autópályáit, profiknak pedig Balucsesztán vagy Khuzesztán főutait. Délen melegebb az emberek vérmérséklete, szokás mondani…
Történt egyszer, hogy Iszfahánból vágtattam vissza Teheránba. Az odaút relatív egyszerű volt, mondjuk a szembeszél olyan erős volt, hogy padlógázzal se tudtam 90-nél gyorsabban haladni, de azért csak-csak odaértem. Hazafelé ismerősöm figyelmeztetett, hogy figyeljek az ún. „shutikra”, mivel már sötétedik, ezért sok lesz belőlük az úton. Hallottam már róluk, és kinézetről is nagyjából lehet tudni, hogy mely kocsi működik shutiként, ami gyakorlatilag a csempészek fő eszköze országon belül. Általában Peugeot 405 típusú autók, amit már sehol nem gyártanak, kivéve Iránban. Általában lesötétített ablakok, és megemelt hátsó, amit, ha megpakolnak, akkor megsüllyed, és úgy néz ki, mint egy normális autó. Az autópályákon a megengedett 120 km/h sebességet jóval meghaladva száguldanak, emiatt gyakran okoznak balesetet, mondjuk az iráni átlag az egy halálos baleset minden húsz percben, szóval nélkülük is alaposan fogy a 85 milliós népesség. Ezenkívül csoportosan járnak, 500-1000 méter lemaradással, ha esetleg az egyik kocsit lekapcsolják a rendőrök, akkor az jelezzen a többinek, hogy ne jöjjenek arra. A szóbeszédek szerint a háztartási gépektől kezdve a drága műszaki eszközökön át egészen a fegyverekig bármit szállíthatnak, szóval jobb őket elkerülni. Valóban, ismerősöm nem hazudott, az út során nem egy kocsi villogott le engem a belső sávban már jó távolról, amik aztán pillanatok alatt le is hagytak. Szinte az összes dél-iráni rendszámmal rendelkezett.
Néhány hét alatt annyira ráéreztem a dologra, hogy az erősebb idegzetű ismerőseim előszeretettel ültek be mellém, míg a kevésbé oroszlánszívűek őszintén beismerték, hogy ez a rámenős vezetési stílus nekik már túl sok(k). Habár mind a kettőn jót kacagtam, végül elengedtem az autókázás gondolatát. Az egyik fő probléma a városon belüli parkolás, ami Budapesthez képest legalább háromszor rosszabb, mivel még a drága parkolóházak is tele vannak. Másodrészről a tankolás. Hiába olcsó az üzemanyag, ha a 10 milliós városra nincs elég töltőállomás, és átlagosan félórát kell várni, míg az ember sorra kerül. Harmadrészről pedig a gyenge biztonság. Értem ezt a városon kívüli utakra. Hatalmas az ország, és gyakran fordul elő, hogy elalszik a sofőr, mivel nincs annyi pihenő, mint az Európában megszokott. Továbbá autófeltörések is mindennaposak, a kocsimeghúzásokról, nekitolatásokról nem is beszélve. Az utcák szűkek és általában nincsenek központilag bekamerázva, így a javítások is a tulajra hárulnak.
Az autós tapasztalataimra reflektálva azt mondta egy volt professzorom a teheráni egyetemről, hogy „most már elmondhatod, hogy megértetted az Iszlám Köztársaság helyzetét a nemzetközi kapcsolatok rendszerében: a túlélés érdekében minden kis rést, minden lehetőséget megragadnak, és amikor csak lehet, rálépnek a gázra”. Ti mit gondoltok?
