Egészségügy Iránban - tapasztalatok

Egy korábbi posztban írtam az iráni egészségügyről, ahol általánosságban több területet is megismerhettünk. De hogyan néz ki mindez az én szemszögemből?

Nos, ahogy a legtöbb dologban Iránban, az egészségügybe is bele kellett tanulnom – ami természetesen nem ment egyik napról a másikra. A kezdetek kezdetén, amikor még diák voltam, az egyetem által biztosított papíron létező biztosításunkról senki sem tudta, hogyan működik. Idővel kiderült, hogy az egyetemhez tartozó klinikán lehetne használni bizonyos ellátásokra. Azonban ezekről a bizonyos ellátásokról senki nem tudott konkrétumokat mondani, így hamar letettünk róla.

Szerencsére, sokáig nem is volt szükségem arra, hogy ezen aggódjak. Minek is kellett volna? 22 éves, életerős fiatal voltam, „ki, ha én nem” mentalitással, aki eldöntötte, hogy meghódítja Iránt. Ez egészen jól működött – addig a napig, amikor ételmérgezést kaptam.

Ezen a ponton Indiana Jones hamar elbúcsúzott, és átadta a helyét Franz Kafkának. Volt valami abszurd abban, ahogy egy kellemes tavaszi napon, az ágyban vergődtem, tehetetlenül, magas láztól gyötörve, miközben pár nappal azelőtt még a türkmén-iráni határt jártam. Az utolsó működő agysejtjeim segítségével sikerült felhívnom egy ismerőst, aki sofőrt küldött értem, hogy elvigyen egy közeli klinikára.

Az iráni egészségügyről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy betegközpontú. Pillanatok alatt lefektettek egy békeidőkből visszamaradt hordágyra, behúzták a függönyt, ökölbe szorították a kezem – és már szúrták is az infúziót. Mivel perzsául még csak a köszönés ment, abban a pillanatban reméltem, hogy az ismerősöm jól magyarázta el a panaszaimat, és véletlenül sem bocsátotta áruba a vesémet.

Szerencsére, nem lett nagyobb baj – azon túl, hogy fogalmam sem volt, mit nyomtak a vénámba. Hamarosan újra otthon, és már érzékelhetően jobban voltam. Az ismerősöm, becsületére szóljon, nemcsak a segítséget intézte, hanem a cechet is állta. Micsoda úriember!

Kafka tehát távozott, Indiana Jones visszatért – egészen addig, amíg fél évvel később újra meg nem betegedtem. Ekkor már ravaszabb voltam: egyből hívtam a magyar nagykövetséget. Így kerültem kapcsolatba a követség orvosával, nevezzük Dr. Jafari-nak. Ő a legtöbb európai nagykövetség háziorvosi ellátását végzi. Segítőkész, több nyelven beszél, és elképesztő árakat kér a szolgáltatásaiért.

A kényszer azonban nagy úr. Az előző tapasztalatok után megtanultam, hogy az iráni egészségügyben nem érdemes kafkai helyzeteket generálni, így inkább elfogadtam a helyzetet. Dr. Jafari elkísért minden orvosi időpontra, intézte az adminisztrációt, lefordította a panaszaimat, és folyamatosan konzultált az orvosokkal.

Hamar rájöttem azonban, hogy a szakorvosok, akikhez utalt, valahogy mindig együtt dolgoztak vele. Így minden vizsgálat után nemcsak a saját honoráriumát zsebelte be, hanem egy kis extra százalékot is. Ez a „sikerdíj” annyira nem tetszett, így a probléma megoldódása után igyekeztem kerülni Dr. Jafari szolgáltatásait.

Szerencsémre, a perzsa nyelvtudásom folyamatosan javult, és idővel megismerkedtem a Snapp! Doctor nevű online szolgáltatással. Az enyhe hipochonderségem miatt hamar megszerettem, és azóta is főleg laborvizsgálatokra és azok értelmezésére használom. De ha éppen egy vírus dönt le, akkor is őket hívom. Ez az online szolgáltatás éjjel-nappal elérhető, és bármikor küld orvost vagy nővért az ember otthonába.

A kreativitás csúcsa: ruhafogasból átalakított infúziótartó

Magyarként megvan az a jelenet, amikor otthon elmegyünk a háziorvoshoz influenzás tünetekkel, és ő annyit mond: „Pihenjen, igyon sok folyadékot”? Nos, Iránban ez nem így megy. Ha az orvos nem ír fel legalább fél tucat gyógyszert – részben vényköteleseket –, akkor az orvos nem vett téged komolyan, és hanyag.

Ebből kifolyólag, ha Iránban házhoz hívod az orvost, az infúzióval érkezik, amit egy rakás injekcióval turbóz fel, hogy 1-2 nap alatt talpra állítson. Hogy ez szükséges-e vagy sem, az már más kérdés – vagy ahogy anyám mondaná: „Kislányom, minek ennyi gyógyszer? Ne legyél már ennyire tápos!”

Idővel aztán én is levetkőztem a naiv bizalmamat az iráni orvoslással szemben. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy félig tetszhalott állapotban, láztól remegve is képes vagyok vitatkozni az orvossal arról, mit adhat be és mit nem – általában egy megdöbbent ismerős társaságában. Kafka valószínűleg imádta volna Iránt.

Ez a rátartiságom hamarosan az országhatárokat is átlépett. Nemrég Magyarországon, egy betegség miatt kardiológiai vizsgálatok indultak el. Egy ponton úgy döntöttem, Iránban folytatom- hiszen ha valaki, én aztán tudom a tutit... Teheránban rekordsebességgel kaptam időpontot egy luxus magánkórházba, az ország egyik legismertebb kardiológusához.

A kórház várója, mint egy ötcsillagos hotel lobbija: csillogó márvány, tágas terek. De a vizsgálat napján, miután 9:50-kor bejelentkeztem, 10:30-kor még se kép, se hang. Mikor kerülök sorra? „Nemsokára” – jött a válasz. Végül dél körül kezdtek el foglalkozni velem, és a vizsgálatokat délután kettőig húzták. Minden lépést más ember végzett, volt tehát időm „élvezni” a hanyagságukat és a betegközpontúság teljes hiányát.

Mindeközben Magyarországon egy alapos kivizsgálás, állami kórházban, empatikus orvossal és kétoldalas jelentéssel együtt nem tart tovább egy óránál. Az iráni diagnózis? Nudli. Képalkotásban a magyar színvonal negyedét produkálták, cserébe annyit fizettem, mint egy budapesti magánrendelésen. Magyarország–Irán: 1-0.

És hogy mi a tanulság? Lehet, hogy a magyar egészségügy sok sebből vérzik, de nemzetközi összehasonlításban már kevésbé elrettentő a helyzet. Iránban az egészségügy nagyban hasonlít az amerikaira: sztárorvosok mindenhol, akik esetében a füst gyakran nagyobb, mint a láng. Elhittem, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de tévedtem. Ti ne kövessétek el ugyanezt a hibát – akár keletre, akár nyugatra néztek.